Térdig érő visszerek visszavásárolni. Mondják meg Zsófikának

Hattyúdal A szerző előszava a regényhez Középkorú férfi vagyok, elmúltam ötven éves, és az késztet a családom és a magam történetének leírására, hogy félő, elfelejtem. Általában öregek szoktak önéletrajzi regényt írni.

Nem érzem magam öregnek, és remélem még legalább annyi ideig élek, mint ezidáig. Akkor a vége felé talán írok még egyet.

A második részt. De hát az ember nem lát a jövőbe. Apám mindenesetre azt mondta egyszer, úgy harminc éves koromban: - Fiam, amit te eddig átéltél, az több embernek is elég lenne. Könyvem nem törekszik irodalmi babérokra, emiatt ne is legyen kétsége senkinek, de ha véletlenül mégis olyan részeket talál benne a kedves olvasó mely magával ragadja, hát ne szégyellje, hagyja csak sodortatni magát. A könyv szereplői mind valóságos személyek. Ha ne adj Isten valaki ráismerne önmagára megnyugtathatom, hogyő az, nem pedig képzeletem szüleménye.

Éppen ezért a neveket, ahol úgy éreztem, megváltoztattam illetve csak egy-egy betűvel jeleztem, ily módon tartva tiszteletben a regényben szereplők személyiségi jogait.

Hozzá kell tegyem még, hogy minden amit leírok az az én szubjektív véleményem nem pedig maga az igazság, még ha annak tűnik is. Végül mindenképpen köszönetet kell mondanom Szeredás Andrásnak és May Szilviának, hogy rendbeszedték "szirticizmusom" szálkás, sprőd, sokszor értelmetlennek chernivtsi visszerek kezelése kicspongásait, ily módon téve a regényt a nagyközönség számára is valamelyest olvashatóvá, valamint Müller Péter Sziáminak, hogy megkozkáztatta e könyvem kiadását.

Szirtes András A nagypapa órája Nagypapa agyvérzést kapott úgy nyolcvanegynéhány évesen, és fél testére lebénult. Csak ült naphosszat a fotelben, és csorgott a nyála. Egyébként szép szál ember volt, centi magas, erős testalkatú. Az, hogy annakidején nagy nőcsábász lehetett, a családi történetek alapján eléggé valószínű.

Mondják, már rég bottal járt, de ha a szokásos vasárnapi ebédre hozzánk igyekezett, mindig kihúzott derékkal, gyalog jött föl a lépcsőn, szabaddá vált kezével az útjába kerülő női hátsókat tapogatva. Panaszkodtak is a lakók a vén kujon viselkedése miatt, akit mégsem lehetett kamasz módjára helyre tenni. Apám mindezt persze tagadta, de anyám jól emlékezett rá. Térdig érő visszerek visszavásárolni mondta, hogy még a szomszéd térdig érő visszerek visszavásárolni is kikezdett, pedig akkor már nyolcvan felé járt.

Ezek a vasárnapi látogatások számomra is emlékezetesek voltak. Délben, mikor a nagyapa az asztalfőhöz ült, édesanyám számára mi, gyerekek, megszűntünk létezni.

Folyton ott sürgött-forgott a vendég körül, és aggódva kérdezte, elég forró-e a leves.

Szemedben nincs vaku?

Ugyanis az öregúr azt kizárólag tűzforrón volt hajlandó elfogyasztani. Mire mi is hozzáláthattunk, anélkül, hogy nyelvünk épségét kockáztattuk volna,ő már rég a tormás-mustáros főtt húsnál tartott. Én nem szerettem a nagypapát. Idegen és félelmetes, magának való ember volt. Sosem vett az ölébe, sosem simogatott.

Lehet, hogy óriási termete és sétabotja hatott rám ijesztően, de akár így volt, akár nem, amikor hozzánk jött, mindig elbújtam és kellő távolságból figyeltemőt. Velünk, gyerekekkel egyébként nem sokat törődött, úgy csoszogott a lakásban, mintha mi ott se lennénk. Egy alkalommal, amikor nagyapám hosszabb időt töltött nálunk, éjjel hangos üvöltésre riadtam. Kiugrottam az ágyból és a villanykapcsolóhoz rohantam.

A felgyúló fényben apámat láttam állni pizsamában a fürdőszobához vezető folyosón, kinyújtott karral, mely nagyapa fogatlan szájában végződött. Úgy festettek együtt, akár egy szoborcsoport. Apám, mint kiderült, a mellékhelység felé tartott, mikor beleütközött nagyapába, aki kitátott, fogatlan szájjal éppen egyik éjszakai útját rótta. Hiányzó fogsora esténként egy pohár vízben pihent, amit én egyik reggel, amikor álmosan kimentem a fürdőszobába, egyhajtásra kiittam.

Még szerencse, hogy a fogsort nem nyeltem le. Rögtön kihánytam az egészet, és hiába sikáltam a fogaimat, öblögettem a számat mentolos folyadékkal, még napokig, hetekig éreztem azt a leírhatatlan ízt.

Egyesek a korpában található antitápanyagokat, így pld. A teljes kiőrlésű egyetlen előnye az, hogy fokozza a bélperisztaltikát. Ezt meghaladóan hiába van benne kimutathatóan ennyi meg annyi ásványi anyag és egyéb mikrotápanyag, ha ez a jelenlévő antitápanyagok, pld.

Nagyapám bigottan vallásos ember volt. Mikor szombatonként meglátogattuk,ő földig érő fehér lepedőbe burkolózva járkált a szobája és a konyha közötti folyosón, és látható révületben imákat mormolt.

Sosem értettem, miért tart a nagypapa minden szombaton jelmezbált. Apámat hiába kérdeztem, csak csendre intett. Hat éves lehettem, mikor nagyapám a második agyvérzését kapta és már hosszabb ideje kórházban ápolták. Egy reggel a fürdőszobai tükör előtt fésülködve megkérdeztem apámtól, miért kell neki minden nap meglátogatnia.

Apám döbbent, fájdalmas arrca még mindig előttem van. Persze nem kötelező- tette hozzá elszomorodva. Nagyon elszégyelltem magam.

Egy hétre rá meghalt a nagyapám. Nagyapa halálakor a vita akörül folyt, kit illet meg örökségül az öregúr kozák kardja.

Ezt a kardot nagyapám az első világháborúban szerezte, gyerekkori elképzelésem szerint úgy, hogy rükvertszben vágtázott a kozákok elől, és amikor az egyikük utolérte, egyetlen csapással levágta a kozák karját kardostul. Elvágtatott vele Magyarország felé, egyenesen a Szinnyei Merse utca be, és felakasztotta emlékként a falra. Még a rozsdabarna vérfoltokra is emlékezni véltem, amelyeket semmiféle csiszolással sem lehetett eltávolítani. Egy ízben, amíg szüleim a meccset nézték a tévében, titokban belopóztam a nagypapa szobájába, felmásztam a hokedlire és leemeltem a falról a kardot.

Remegett a kezem az izgalomtól. Megpróbáltam kihúzni tokjából a pengét, de hiába erőlködtem. Kénytelen voltam tokkal együtt forgatni az amúgy is nehéz kardot, ami behozhatatlan előnyhöz juttatta a képzeletbeli ellenséget.

A kozákokra mért csapást leszámítva a nagyapa életéről fennmaradt adatok kevésbé regényesek. Swifch Manó galíciában született és ban a zsidó pogromok elől menekült Budapestre. Meglehetősen szegény ember volt, segédmunkásként dolgozott. Egy ideig felvitte az Isten a dolgát, szerzett egy muraközi lovat és egy szekeret a Városligetben. Innen indult útnak minden hajnalban bútort, tüzifát, mindenféle lomot szállítani.

Feleségét, apai nagyanyámat én már nem ismerhettem, ban meghalt tüdőgyulladásban. Láttam a fényképét, nagyon szép asszony volt. Nagyapa nevezetes kardján egyébként már ben összeveszett a család, mert apám húga mindenképpen szeletelőkést akart belőle készíttetni egy vándorköszörűssel, hogy felvághassa vele a nemlétező kenyereket. Apámék sokat éheztek az ostrom alatt, és előtte is, ám a családi ereklyéből konyhakést csinálni eretnekségnek tűnt térdig érő visszerek visszavásárolni, úgyhogy Kati néni nagy nehezen lemondott a dologról.

A másik kincset, nagypapa óráját én találtam meg a temetés előtti napon az éjjeliszekrény fiókjában.

VICTOR HUGO: A NEVETŐ EMBER

Óvatosságomról megfeledkezve beszaladtam vele apámhoz a nappaliba, és megkérdeztem, ez vajon kié lesz. A családom meghökkent szemfülességemen, és végül úgy döntöttek, ha a kard az unokatestvéremé, akkor az óra a mi családunkat illeti. Így hát apámhoz került letétbe, mindaddig, amíg el nem érem a nagykorúságot.

Visszér kezdeti stádiumú étrend nagypapai órát tizenegynéhány éves koromban sikerült elcsennem apám fiókjából. Neki fel sem tűnt, térdig érő visszerek visszavásárolni pedig jól eldugtam a térdig érő visszerek visszavásárolni közé. Az órát hiába húztam fel, nem működött, valami megszorulhatott benne. Amikor nagykorú lettem, és hivatalosan is megilletett az óra, első dolgom volt, hogy elvigyem megcsináltatni.

Azt hiszem, nincs olyan órás Budapesten, vagy csak igen kevés, akinél meg ne fordultam volna. Eredetileg zsebórának készült a háromköves Omega, -magyarázta térdig érő visszerek visszavásárolni valamelyikük- amit később aztán karórának alakítottak át. A hátlapjába kapart kis jelek pedig arról árulkodnak, hogy a nagypapa titokban többször zaciba csapta. Rendszerint kipucolták, egy-két napig járt is, vélemények a visszeres vizeletről újra megállt.

A nagyapai óra végigkísért egész életemen. Verekedések előtt a biztonság kedvéért levettem a karomról, és a szemüvegemmel együtt zsebre vágtam. Csak egyszer repedt meg a teteje, amikor az iskolában pofon akartak vágni, és védekezésül magam elé kaptam a bal karomat. A moziban olyan hangosan ketyegett, hogy a mellettem ülők néha rámszóltak: vegyem le, vagy dugjam el valahová, mert annyira idegesítő a feszült, izgalmas jelenetek alatt ez a ketyegés, hogy nem tudják élvezni a filmet.

Hangját később térdig érő visszerek visszavásárolni is használtam első játékfilmemben, mint hangeffektet egy pokolgéphez.

A regény eleje

Az óra, családi ereklyéhez méltó módon, különleges tulajdonsággal is rendelkezett: nem csak az időt, hanem a családi tragédiákat is jelezte. Amerikában, egy kis múzeumi szobában figyeltem fel erre a nem mindennapi képességére. Egész nap a sötétben ültem és a vágóasztalon régi némafilmeket nézegettem.

Amikor végül felgyújtottam a villanyt s az órámra pillantottam, észrevettem, hogy leesett róla a másodpercmutató.

_04 by Új Forrás - Issuu

Rögtön lefeszítettem a számlap felett lévő plexilapot, hogy a helyére illesszem, ám az abban a pillanatban elrepült, és hiába keresgéltem jó fél órán át a padlószőnyegen, nem találtam meg.

Bérelt lakásomba hazatérve a rögzítőn üzenet várt, hogy feleségem, Lujzi meghalt. Évekkel ezelőtt, mikor apám eltörte a lábát, a nagymutató jelzett: megállt.

Apám az ágyán feküdt, mikor betoppantam hozzá. Elálmélkodott, hogyan éreztem meg, mi történt vele. Akkor már évek óta külön éltem, és csak hébe hóba beszéltünk telefonon. Előfordult az is, hogy lerepült az óra teteje, de tovább járt.

Ilyenkor nem ijedtem meg annyira. A nevezetes óra ma is megvan. Végre valahára sikerült egy órást találnom, aki rendesen megjavította, és lehet, hogy az én hallásom romlik, de most mintha már illedelmesebben ketyegne.

New Yorkban vásároltam egy hozzá illő vastag bőrszíjat fél dollárért egy utcai árustól, így végül teljesen konszolidálódott. A nagypapától örökölt órát egyébként már régen nem hordom, mert amióta a magam ura vagyok, nem kell az időt néznem.

Ott fekszik a polcon nagymellű nagyanyám, Steiner Klára fényképe mellett, és néha, ünnepélyes alkalmakkor, áhítattal leveszem a polcról, óvatosan felhúzom és felcsatolom. Vékony csuklómon lötyög a szíj, minduntalan lefordul a nagy ketyegő gép, sőt kényelmetlen is, mert nem tudom rágombolni az ingem mandzsettáját. Az auschwitzi fotókon látható csontáaszott emberek jutnak eszembe ilyenkor, és büszke vagyok arra, hogy úgy mérhetem az időt, ahogyőseim mérték annakidején.

Hotel Auschwitz Anyám emlékei szerint szülei háza amolyan szellemi térdig érő visszerek visszavásárolni számított Jánosházán. Hétvégenként tizenöt-húsz vendég is megfordult náluk, az összejöveteleken nagymamám zongorázott, a férfiak kártyáztak, politizáltak, dohányoztak. A cionista egylet is ott tartotta az üléseit. Noha jól éltek, és cselédet is tartottak, a szülők mégis fontosnak tartották, hogy anyám már kisiskolás korában megtanulja a kenyérsütést, az állatok gondozását, a növények termesztését.

Később is szigorúan fogták, a serdülő lány a nagy átmenő forgalom ellenére a férfiakkal csak felügyelet mellett beszélgethetett.

Mama a korlátozások ellenére egész fiatalon szerelmes lett, és épphogy elérte nagykorúságát, 18 évesen férjhez ment. A diszkrimináció, a fajüldözés minden zsidó családot sújtott már, de sokan ezt nem vették komolyan, vagy egyszerűen nem akarták elhagyni szülőföldjüket. Anyámék családi boldogsága sem tartott soká, férje munkaszolgálatosként Borba került.