Visszér visszanyomja az ecetet

Tartozásaim Üzenetek Postaládánkba a távolabb élő családtagok, barátok és a hivatalok küldenek hírt, életjelet, felszólítást, hogy névnapod alkalmából, eredményekben és sikerekben gazdag, jó lenne már személyesen beszélgetni, mikor tudsz jönni, nyolc napon belül köteles.

Jön is, megy is, marad is, mi az? A külső, rögösödött aranyér

Szeretek levelet kapni, bár mostanában kevesebb érkezik, és kevesebbet küldök, azok is formálisak — mindent elszipkáz a telefon. Csakhogy a telefonbeszélgetés elszáll, egy idő után felidézhetetlen. Sokszor célba sem ér. Pedig a postagalambos idő türelme a múlté. Ha valamit kérdezni, közölni akarunk, rögvest telefonért nyúlunk. Piacon, postán, munkahelyen. Van otthon kenyér, vagy vigyek?

Csak hát néha a vonal másik végéről úgy szólnak vissza, mint a stenciles levelek: most nem tudok beszélni, adja meg a telefonszámát, visszahívjuk.

Két születésnap, két karácsony Rabovics születésnapjai kezdettől fogva nem versenyezhettek Fruzsina születésnapjaival. Szikár, szigorú kinézetű, de a faluban nagy tekintélynek örvendő bába nagymamája alighogy világra segítette a zengő-muzikálisan nyirvákoló Fruzsinát - az évkönyvek szerint nála szebb leánygyermek nem is született azután az év második felében - máris lemondott a kormány miután egyik tagja világbotrányt keltve, hazájára-népére áruló módon szégyent hozva télakolts az új kabinetben végre olyan jeles férfiak foglalhatták el az őket megillető helyet, akik az eszme igaz harcosai voltak, s akik közül került aztán olyan is, aki a demizsonok erdején át a delíriumba menekült, volt, aki bús emigrációban duzzogva halt meg, mást gyalázatos hitszegéséért felakasztattak agyonlövettek? De ne vágjunk a dolgok elébe! Történetünk indulásakor még minden a szép kilátásokat erősítette: lement a sertéshús meg a paradicsompüré ára, és az éttermekben immár jegy nélkül adtak zsömlét a bableveshez, a pékségekben pedig egy okos rendelet nyomán csakis egykilós, de annál ropogósabb brúgókat sütöttek. Kérdem én: versenyezhetett ennyi széppel-jóval az egy hónappal később érkező Rabovics?!

Régen csak nagy dolgokat üzentek. Meghalt valaki. Elveszett az ország, a becsület. Esetleg, hogy szükség lenne pótapanázsra. Vagy hajótörött a lakatlan szigetről. Ha van nála palack, papírt tekerget bele üzenettel, a címzett akárki, és elhajítja jó messzire, a hullámokra bízva a reményt.

A reménytelenséget. Hónapok, évek múlva, a bizonytalanság borostáját növesztve napról napra, rájön, hogy az egészben a mozdulat a legfontosabb — ahogy elhajítja. Ahogy a búzát szórja a magvető.

Az is üzenet.

Uploaded by

A következő nyárnak, a jövőnek, az életnek. Szégyenlősen nagy szavak, gondolhatjuk — pedig nem. Mindennapi semmiségek. Természetesek, akár a napfelkelte, a betegség, egy visszérgyulladás a szükséges vénák gyulladása festmény, egy pohár többesztendős bor.

A napfelkelte például a nyolc perccel korábbi időből üzen, s mert visszér visszanyomja az ecetet is ilyen volt, tízezer év múlva is ilyesmi lehet majd. De üzenet egy kézmozdulat is. Nemcsak én üzenek vele, a lélek parazsát szítva holmi bizonytalan füstjelek reményében, de például a dédapám, aki nem is hallhatott a génekről, s úgy üzent, hogy nem tudta. Persze, ha tudná az ember, hogy mit akar üzenni a gyerekeinek, mondjuk tehetséget, egészséget, hajlamot örömre, egészségre, tudná-e, hogyan tegye?

Gyerek voltam még, vagy kamasz, amikor az ezüsthajú költőt hallottam beszélni a tévében. Két dologra emlékszem. Azt mondta — amit a zsigereim régen tudtak, csak nem fogalmaztam meg magamnak —, hogy a délutáni ébredések mindig szomorúak.

Arra a riporteri kérdésre pedig, hogy mit üzen azoknak, akik ötszáz év múlva látják ezt a portréfilmet, Nagy László azt felelte: ha lesz még emberi arcuk, csókolom őket. Vagy valahogy így. Az üzenéshez hasonlóan az üzenet értelmezése is általános cselekvés. Mert hogy ott és akkor azt mondta valaki, amit, az rendben van. De vajon úgy is gondolta? És ha azt mondja: asztal, bögre, kés, ugyanarra az asztalra, bögrére, késre gondolunk? Ha azt mondja, szeret, tudjuk, hogy mennyire?

És mit üzennek félmondatos utalásaikkal a képernyőről ismerős politikusok, a bombamerényletek, a földrengések, az olimpiák, a könyvek, a gabonakörök, a zöldpaprikás vajas kenyér íze, a gyerekkor, a gyerekeink, a törvények és a csillagok? Mit üzen medrének a folyó, ér az óceánnak, idő az időtlenségnek? És mit üzenünk mi?

Mi a legfontosabb üzenetünk? És kinek? Tartalomjegyzék Csuhéjbuba seriffcsillaggal Óvodás fiam sürget: apa, írjál már valamit! Pisztoly kellene neki, seriffcsillaggal, bilinccsel, mobiltelefonnal. Tudja, hogy az írás a munkám, ezért fizetnek, s ha valamit szeretne megkapni, és azt mondom, nincs rá pénz, felelősségre von, haragosabban, mint egy szigorú szerkesztő: miért nem dolgoztál? És akkor odaülök a fehér papír elé, mint most, és nagyon fontos dolgokról, értékről, erkölcsről fecsegek, miközben tudom, hogy a világ úgyis arra halad, amerre.

Reklámozza magát az üzlet, a politika, a pedagógia. Minden eladó, kiadó ezen a hatalmas ócskapiacon. A gyereket a Cartoon Network bugyután vibráló rajzfilmjei altatják, de másnap játszóházba megy, ahol csuhéjból bubát bütykölnek, néptáncot tanulnak. Tízéves lányom ritkán keveredik haza este hat előtt — versenyben kell maradni a szolfézsok, nyelvórák szintjén is. Mert minden a versenyről szól. Nem a tehetségről, nem a józan észről, legkevésbé a sportszerűségről, a játék öröméről, hanem az anyagi érvényesülés vaddisznó-csörtetéséről.

A szülők húszféle módszer közül választhatják ki azt az egyet, amellyel még a jó képességű nyolcadikosoknál is bizonytalan marad az olvasás. Másodikban szorobánt tanítanak meg halmazelméletet, de a gyerek felnőtté cseperedve sem tudja kiszámolni, visszér visszanyomja az ecetet csapja be a két elemit végzett piaci kofa.

A tanárok sem persze. Ők is zárt világban élnek.

Pályafutásuk alatt hatvanszor elmesélik a visszér visszanyomja az ecetet csatát vagy a különböző szabadságharcokat, s mindig ugyanúgy, mert azok régen estek. Csak ötvenhatot tanítják máshogy, de azt aztán homlokegyenest.

A sokféle pedagógiai elmélet kavalkádjában a gyerekek egy valamit biztos nem kapnak meg az iskolában: életmintát. Kitől is kapnák? A családban sem jobb a helyzet. Nincs idő, csak rohanás van örökké, a szülő azt mondja, ne zavarj, mert meg kell csinálnom ezt vagy azt, meg kell írnom ezt a cikket, mert pénzt kapok érte, és majd veszek rajta valami vacak műanyag pisztolyt a kínai bazárban.

Na jó, annyira azért nem lesz vacak, és seriffcsillag is lesz hozzá, de most menj, verekedj a testvéreddel, vagy nézzed a tévét! Igen ám, de ha a kölyök állandóan a televíziót bámulja, öt-hat év múlva igazi stukker kell neki, hogy legyen mivel hencegnie az osztálytársak előtt, én meg morfondírozhatok tovább az értékek kettősségén, hogy tudniillik van az egyik, amiről a cikket írom, és a másik, amiért. Tartalomjegyzék Kánikula, kocsma Aszámítógépemen valahányszor új anyagot kezdek, be kell állítanom a betűnagyságot.

Így teszek most is, és hogy sikerült-e előhívnom a megfelelő méretet — mintegy ellenőrzésképpen —, találomra leütök egy billentyűt. Hát persze, hogy k.

K, mint kánikula. Miről másról írhatnék, mint a kánikuláról. Erről beszél mindenki. Ha találkozik két ismerős, köszönésképpen kérdezi az egyik, na, mit szólsz hozzá, s a másik gondolkodás nélkül rávágja, jaj, rettenetes.

New Yorkban ekkora melegről drámát írnak. Atlétatrikós vagy félmeztelen hősök ugranak egymás torkának ingerültségük teljes birtokában. Ezt persze csak úgy gondolom.

Tudni azt tudom, ami itt van. Amit a piacon meg a kocsmában beszélnek. Panaszkodnak a termelők, szárazság van, öntözni pedig nem lehet mindent. A városban a parkok, a zöldterületek is elszőkülnek, a talaj kicserepesedik, mint a lázas száj. Mondják, drága lesz a dinnye, eső nélkül nem nő az sem. Pedig milyen kívánatos kúthidegen ilyen hőségben. De ki tudja már, milyen az a kúthideg? Frizsiderhideg, azt ismerjük. A sör frizsiderhideg. És az van, az sose fogy ki. Úgy látszik, az árpa és a komló jól viseli az időjárás viszontagságait.

Nem úgy, mint mi sör nélkül az estéket. A panelek, de a házak is ilyenkor ontják ki magukból a napközben beszívott hőt.

Étkezés és folyadékfogyasztás

Huzatot csinálnánk, de nem akar mozdulni a levegő, ha meg ventillátorral, másnapra megfájdul a fülünk vagy a nyakunk. Ilyenkor, ha valami foci is kerül a képdobozban, vagy éppen Kokó kakaskodik a ringben, az ember némi elégtétellel nyúl sörért a hűtőbe, az üvegen üdítően gyöngyözik a pára, ha meg a tartalmába belekortyolunk, akkor rajtunk a veríték.

És még csak este van. Mi lesz reggelig? Másnap fáradtan ébredünk, a következőkön egyre fáradtabban, kiinnánk a Tisza vizét, de az eszünk azért nem ment el teljesen, inkább bemegyünk a kocsmába, bár ott is kánikula van, mozdulatlan a levegő. Légkondicionáló azokban a kocsmákban, ahová mi járunk, nincs. Légkondicionálók inkább csak elegáns irodákban, patikákban és szupermarketekben üzemelnek.

A legjobb idő ilyenkor a patikákban van. Nemhiába magasak a gyógyszerárak. Hasznot hajtanak a betegen, aztán van miből klímaberendezést venni. A mi visszér visszanyomja az ecetet, miért nem élünk egészségesebben. Most is kocsmában ülünk ahelyett, hogy tengerben hűsölnénk. A kocsmában a foci ebéről beszélnek.

Visszafogottan, kijelentő módban, mint akik nagyon értenek hozzá. Meg a nőkről. Fölényesen, mindent tudva róluk, amit lehet. Valaki elővesz egy kiló ételízesítőt, mondja, hogy hatszázvalamennyiért vásárolta, kedveskedni akar kicsit konyhafronton az asszonynak, csináljon már valami finomat, mert mióta tart ez a hőség, nem főz, mondván, akkor aztán tényleg nem lehetne megmaradni a lakásban.

Egy fiatalember esik be Pestről, azt mondja, iszonyatos büdös van a fővárosban. A villamosokon. De nem az emberekből jön, csak úgy van a levegőben.

Talán a sok kutyaürüléktől. A harmadik arról kesereg, hogy Szolnok halott város. Nincsenek beruházások, amik vannak, azok is felemásak. Ott a Szent István híd. Nemrég adták át, s máris toldozni-foldozni kell.

Rögösödött aranyér

És csak kétsávos. Nem gondoltak a jövőre, pedig legalább a pilléreket lerakhatták volna. Nagyon is gondoltak, replikázik más.

• Visszérprevenciós termékek
• Vladimír Páral: Az anyai szív :: Prágai Tükör (/5)
• Rögösödött aranyér Megismerek egy hanglejtést a telefonban.

Ez nekik a bolt. Most az visszér visszanyomja az ecetet az, ami pár éve az olajszőkítés volt. Halászléfőzésről beszél valaki, de csak mi fövünk a saját levünkben. Pénzt kéne csinálni, csak pár milliót, sóhajtozik a kocsma népe.

Ingatlanspekuláció, lottózás, bankrablás, minden szóba kerül. Egy tanár meséli, hogy a napokban Veszprémben járt, s a városháza ablakaiban gyönyörű muskátlik piroslottak. Csak nehogy meglássa valamelyik szolnoki fejes, mert még eszébe jut felvirágozni az itteni polgármesteri hivatalt. Pedig a neoncsöves díszvilágításhoz nem biztos, hogy illenék.

Igaz, már most is nagyon fölvirágozták a főteret, ahelyett, hogy ugyanott a bokaficamító kátyúkat tüntetnék el. Olyan ez, mint a nők kenceficéje. Van, akinek határozottan jól áll a festék, de ami egy bombázót mutatósabbá tesz, egy tramplit nevetségessé, szánalmassá.

A soros újabb kört rendel, az asztaltársaság egyik tagja már nem kérne, de a kocsmáros kihozza, heves vita robban ki az eljárás tisztességén. Egészen addig tart, míg valaki az ok és okozat felcserélhetőségének filozófiai problémájába ágyazva elővezeti a tuti meggazdagodás elméletét. Vissza kéne visszér visszanyomja az ecetet a sok szőkített olajat.